Hogyan tehetjük mi megfelelővé a pillanatot?

Vajon megfelelő ez pillanat ennek az olvasmánynak a megírására?
Vajon éppen a legjobb idő arra, hogy ezt elolvasd?

…és döntessz. Továbbolvasod, hisz miért ne lenne ez épp a legjobb idő erre.
Más helyzetekben is ilyen gyors ez a döntés? Hisz néha ott állunk olyan döntések előtt, melyekben az igazi valónkat fedetlenül hagyjuk, így tartjuk vissza magunkat az új lehetőségektől, egy új kalandtól, a szerelemtől, vagy egy kimondott szótól. Visszahúzzuk magunkat, azt mondogatván, hogy “ez most nem a megfelelő pillanat”. Bezárjuk a képességeink tárházának ajtaját, várván egy “kulcsra”, ami majd megfelelő lesz arra, hogy kinyissa azt az ajtót, amely által majd bevállalunk egy új dolgot, vagy, éppen kimondjunk az igazunkat.
Vajon mi van akkor, hogyha mindaz, ami tökéletessé tehet egy pillanatot, azok egyedül csak mi volnánk? A mi erőnk volna az. Az erőnk a kockázatvállaláshoz.
A bátorság ehhez mindannyiunkban benne van. Legtöbbször nem is tudjuk, hogy milyen megfelelőnek érezhetnénk a pillanatot, hisz inkább a biztonság fele törekszünk. Ennek oka van.

Miért tartjuk vissza magunkat?elvarasok
Azokban a pillanatokban, amikor arról döntenénk, hogy tovább lépjünk abba az irányba amit szeretnénk, a szégyentől való félelem tart vissza. Mintha egy ragadozó állna az ajtóban, ami egészen utadban áll. Egy kis rövid animációs filmecske be is mutatja miképpen működhet ez.

https://www.youtube.com/watch?v=2xp22IYL2uU

Szinte mindannyian átéreztük ezt. Az érzését annak, hogy nem vagyunk elég jók, eléggé okosak, eléggé szorgalmasak, eléggé szerethetőek. Vagy éppen túl buták, túl rámenősek vagyunk. Az érzését annak, amikor megfosztva érezzük magunkat, amikor ránkmutogatnak, amikor leértékelnek, vagy lealacsonyítanak.

A szégyen emléke mély hegeket hagy, és ez igencsak nagyobbodik idebent, a lelkünkben. Hogy is lehet ez, amikor a szégyen pillanata már eltelt, nem ebben a pillanatban éljük át, mégis képes ebben a pillanatban megszorítani bennünket, így tartva vissza a továbblépéstől. Ilyenkor az emlékeinket a jövőbe vetítjük (hisz “a legutóbb is az történt”).
Itt pedig valamiért nagyobb hangsúlyt fektetünk az emlékeinkre, mint maga a megtapasztalásra. Itt állunk az “emlékező énünkkel” és a “megtapasztaló énünkkel”. Hogyan is tehetünk különbséget e kettő között? Mondjuk ha orvoshoz megyünk, és az megkérdi az újjával megnyomkodva, hogy “itt fáj?” akkor ez az énünk egészen ott érzi és megtapasztalja azt a fájdalmat. Továbbá, ha orvosunk azt kérdi, hogyan éreztünk magunkat a múlt héten, akkor az “emlékező énünk” elmeséli azt. És itt van a mesélőnk, aki megőrzi a történeteket. És ez valahogyan rendben is van addig, amíg ezek a megörzött történetek nem állnak a cselekvés útjában.
Egy igencsak érdekes kutatás (D. Kahnemann és mtsai.,2002) világított rá arra, hogy mindaz amit megtapasztalunk, az mennyire átértékelődhet az emlékezetünkben. A résztvevők random módon A és B csoportban sorolódtak. Minderről ők nem tudva, mindkét csoport vastagbéltükrözésen esett át. A vizsgálatban a B csoport kolonoszkópiája időben hosszabb volt, így a fájdalom átélése is kihúzódott. A vizsgálatok után arról kérdezték a résztvevőket, hogy hogyan érezték magukat. Az A csoport résztvevői egy jóval kellemetlenebb és fájdalmasabb időről számoltak be, mint a B csoport tagjai. Itt egy egészen éles elléntét mutatkozik meg, hiszen a B csoport jóval többet “szenvedett”. Hogyan történhet ez?
Hogyan lehet az, hogy a megélt dolgok minősége átcsiszolódik az emlékezetünkben?
Nézzük meg, hogy mit tehetünk a emlékezetünkben levő szégyennel, és a vele kapcsolatos félelemmel.

Nem a szégyen a gondolt ellenség. A félelem tőle, az.
A szégyen igencsak fájdalmas. Ugyanakkor védő szerepet is tölt be, hiszen sok helyzetben emlékeztethet bennünket, hogy egyes helyzetek, viselkedések, személyek nem biztonságosak, vagy nem megbízhatóak. A probléma akkor jön azonban, amikor egészen más helyzetekben is felélénkül (amelyek legkevésbé sem hasonlítanak az eredeti tapasztalatra).
A jó hír az egészben az, hogy bár a szégyen félelmének lencséjén keresztűl nézzük a világot, azonban mi tettük fel ezt a lencsét, így mi is tehetünk ellene.

Biztos vagy benne, hogy meg akarod tenni?
Felteszed a kérdést. Tudjuk, hogy a továbblépés segítene, mégis megállunk. Nézzük meg, hogyan lehet másképpen:

– Fedezd fel a különbséget
Van amikor egy jó érv áll amögött, hogy visszatartsuk magunkat, van amikor viszont nem. Ebben rejlik egy kis titok: tudni különbséget tenni, hogy mikor kell továbblépni, és mikor visszalépni. Ahhoz, hogy ezt megtudjuk tenni, szükséges az, hogy tisztán lássuk az előttünk levő helyzetet, nem hasonlítva azt, a már megtörténthez. Szükséges, hogy ne a szégyen szűrőjén lássuk azt, hanem új, és egyedi helyzetként. Amikor a helyzet előtt állunk, kérdezzük meg magunktól hogy vajon mire emlékeztet az a helyzet, vagy az a személy? Válaszoljunk arra, hogy vajon az adott szituációra reagálunk, vagy éppen az előzőre. Keresd a különbséget: Különbözik a helyszín? Más a személy? Más vagy te?

– Keresd a saját hajtóerődet.
A szégyen okozta hegek már-már autómatikusan belső párbeszédek formáját öltik. Ahhoz, hogy ezt “tetten”érhessük, nézzük meg, hogy mi az ami bennünket visszatart.

Találd meg azokat a szavakat, amelyek visszatartanak:
Mi az a hited, ami amögött áll, hogy továbblépj? Talán, hogy nem vagy: elég jó, elég okos, képes valamire. Fogalmazd ezt te meg saját magandnak. Légy őszinte, és fogalmazd meg magadban. Ezek azok a szavak, amelyek ellened dolgoznak. A veszélye ezeknek, hogy az igazság palástjába öltöznek, és eképp irányítják a viselkedésünket, úgy fejezve be saját gondolatmenetünket, hogy: ” …így nem fogok….”
“Nem vagyok elég jó, így nem fogom….”
“Úgysem fognak kedvelni, így nem teszem meg…”
“Nem vagyok eléggé okos ahhoz, így nem fogok….”Így rejtjük el magunkat a világ elől.
Helyezd be a te szavaidat: “…(a te félelmed)…így nem fogok… .

Itt az idő, hogy átdolgozd ezt.
Vizsgáld úgy meg ezeket a gondolatokat, mint félelmek, és nem úgy mint igazsgág. “Világíts” rá azekre gondolatokra, hiszen legtöbbször ezek autómatikusak. Észrevétlenül irányítják a viselkedésünket, anélkül, hogy figyelmünk egy kis része is érzékelte volna, hogy mi történt. Így másképp fogalmazhatod meg. Elképzelheted, hogy te mit mondanál egy kedves barátodnak, ha ő mondaná ezt, így ahelyett, hogy “Nem vagyok elég jó” inkább fogalmazzunk úgy, hogy “Félek attól hogy nem vagyok elég jó, azonban megtudom tenni”…vagy legyen bármi más, ami épp neked működik, és fogalmazd meg:
“Félek, hogy ..(a te saját félelmed ), de tudom, hogy..…..”

Töltsd fel!
A kutatások azt bizonyítják, hogy sokkal hatásosabb lehet az a saját magunkkal folytatott beszélgetésben az “én”-t “te”-re cserélni, amely megadhatja az a töltetet, ami téged előrelendít. Eképp fogalmazhatjuk át:
“Te attól félsz, hogy………, de tudod, hogy….” Így mondhatom azt magamnak, hogy ” Te attól félsz, hogy nem vagy elég jó, azonban mindened megvan ahhoz, hogy elérd amit szeretnél”

Természetes az, ha nyomást érzünk olyankor, amikor lépnénk a változás fele. Ez veljáró. Ezzel egyidőben nem kell, hogy magunk előtt lássuk a folyamat végét, hisz lehet, hogy egészen másképpen alakul, mint ahogyan azt elképzeljük. Ez sem baj. Addig, amíg látjuk magunk előtt a legfőbb irányt, addig az első lépére kell, hogy összpontosítsunk. Azt meglépni a legnehezebb, és persze azután jöhet egy rosszabb fordulat, vagy bármi más, ami vele jár.
Ami biztos, hogy ha a túlsó partra szeretnél átérni, átkell menned a hídon. A legjobb kiút rajta keresztűl van.

Így most, lépj. Változtass. Mondd ki. Élj a lehetőséggel. Lépj tovább. Légy nagyszerű!

0 comments on “Hogyan tehetjük mi megfelelővé a pillanatot?Add yours →

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *